Szemle

Hetek óta folynak a spekulációk azzal a feltételezett katonai akcióval kapcsolatban, amelyet – állítólag – izraeli repülőgépek hajtottak végre Szíria területén. A hírzárlat folytatódik, a média találgatásai egymást érik: vannak köztük valós elképzelések, de többségük az abszurd határát súrolja. Nincs szándékunk bekapcsolódni ebbe a bűvös körbe, annyit viszont elmondhatunk, hogy bármi történt – a szír elnök és iráni kollegájának fenyegetései arra engednek következtetni, hogy az akció sikeres volt, és a tavalyi kudarcok után végre felemelhetjük fejünket: hadseregünk taktikai-stratégiai fölénye mégsem a múlt idők legendája, hanem ellenségeinket továbbra is megfontoltságra intő valóság.
A minap olvastam-hallottam, hogy az iráni elnök egyértelműen azzal fenyegetőzik, hogy bármilyen, állama ellen történő katonai beavatkozás esetében sor kerülhet a már eleve Izrael irányába beállított többezer rakéta működtetésére. Ugyanúgy, keleti tőszomszédunk a fentebb említett akció megtorlásával ijesztget bennünket. Katonai vezetésünk nyilván figyelemmel kíséri fenyegetéseiket és hadászati lehetőségeiket is – pánikra tehát semmi okunk. Egyébként is, az évtizedek óta állandó fenyegetettségben élő átlagos izraeli polgárra nem jellemző a pánik, veszélyes helyzetekben összeszedett és fegyelmezett – ezt volt alkalmunk tapasztalni alig egy évvel ezelőtt, a második libanoni háború forró napjaiban.
A gázai sávban – Chámásztánban – eluralkodott és ellenőrizhetetlen állapotok, a szünet nélkül Szderotra és a környező településekre hulló Kásszám-rakéták, illetve a legutóbbi, katonai bázisunkat ért "sikeres" támadás arra a példa nélküli lépésre kényszerítette kormányunkat, hogy ellenséges területté nyilvánítsa Gázát, ezáltal megszakítsa a víz- ás áramszolgáltatást, kollektív büntetésre ítélve az ott élő másfél millió palesztin lakost, chámásznyikokat és dzsihádistákat, öregeket és gyermekeket, asszonyokat és – talán – békés szándékú embereket egyaránt. Kétség nem fér hozzá, drasztikusabb intézkedésekre volt szükség, mint az eddig alkalmazott katonai lépések. Humanitárius szem-pontból viszont beláthatatlan károkat okozhatunk az ott élő embereknek, akik az elmúlt évtizedekben bőven kivették részüket a szenvedésből. Csakis abban reménykedhetünk, hogy az intézkedés talán-talán meghozza azt az eredményt, hogy a déli, Gázával határos települések lakói békében élhetnek ezután, a kásszámok állandó fenyegetése megszűnik. Vagy ki tudja? Ez a legutóbbi intézkedés viszont több aggodalommal tölti el az átlag izraelit, mint a Chámász szíriai és iráni kollégáinak fenyegetései.
Őszi ünnepeink, az újév beköszöntése, Jom Kipur, a sátrak ünnepe a zsidóság legszebb ünnepei közé tartoznak, számadásra, pozitív gondolatokra serkentenek, Isten felé fordítják hívők és nem hívők lelkét egyaránt. Ilyenkor van helye a megbocsátásnak, a szép, magvas gondolatoknak, a nép zaklatott történelmén vezérfonalként áthaladó reménységnek. Ilyenkor fújják a sófárt, éneklik a Kol Nidrét, mondják a Jizkor-imát, majd – Szukot befejeztével – a Tórát ünneplik. Mintha a zsidó értékek kvintesszenciája lenne ez az ünnepsorozat: a számadás szükségéé, a megbocsátásé, az örömé és a reménységé.
Minden kedves Olvasónknak, munkatársainknak, barátainknak, Izrael népének boldog újévet, egészséget, kellemes ünnepeket kívánnak

az Izraeli Szemle szerkesztői
(2007. szeptember-október)